2019-06-10

Ezért akarják a románok elpusztítani az úzvölgyi magyar temetőt: Úz völgye, a román betörés elleni harc szimbóluma

A Facebook cenzúrázza a jobboldali híreket! Egy MEGOSZTÁSSAL Te is segíthetsz ezt megváltoztatni!

Az úzvölgyi magyar katonai temető román „bekebelezését” nemzetközi síkra kell terelni, és a témában új államközi szerződést kell kötni – nyilatkozta lapunknak Babucs Zoltán budapesti hadtörténész.

A szakemberrel az 1916-os első román székelyföldi betörés eseményeit és ennek máig ható követkéményeit vettük számba.

Honvédek az Úz völgyében 1917-ben. A Keleti-Kárpátokban súlyos, hosszan elhúzódó harcok zajlottak • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma

– Az 1916-os román betörés mennyire érte váratlanul az osztrák–magyar hadsereget?

– A Román Királyság 1883 óta a központi hatalmak szövetségese volt, de a Nagy Háború kitörésekor semleges maradt, ami Bécs érdeke is volt. A románok kivárási politikát folytattak. Aztán az 1916. június 4-én megindult Bruszilov-offenzíva sikereinek hatására – számolva azzal, hogy a németek a nyugati frontról nem tudnak csapatokat átvezényelni – és persze a bukaresti titkos egyezmény értelmében döntöttek a hadba lépésről.

Augusztus 27-én, amikor „a román sasok átrepültek a Kárpátokon” – vagyis elfoglalták a hágókat –, 21 órakor adták át Bécsben a hadüzenetet.

A cikk a hirdetés után folytatódik..
loading...

Ausztria–Magyarország hadereje ekkor már háromfrontos háborút vívott, így Erdély védelmére alig maradt ereje, de észlelte a román csapatösszevonásokat. Gróf Tisza István miniszterelnök már júliusban Kelet-Magyarország védelmének megerősítését kérte az uralkodótól. A román betörést megelőző napokban alakult meg Erdélyben a nagyszebeni születésű báró Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt az alig 34 ezer főt számláló császári és királyi 1. hadsereg, amely a 71. közös, az 51. és 61. honvéd gyaloghadosztályok mellett sebtében összeszedett alakulatokból – pl. népfelkelőkből, csendőrökből – állt.

A kassai 77. honvéd gyalogdandár parancsnoksága az Úz völgyében • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma

– Hogyan alakult a román betörés frontvonala?

– Az invázióban 420 ezer román katona vett részt. Az Alexandru Averescu tábornok vezetése alatt álló román 1., 2. és 4. hadsereg csapatai – a Bukovinában lévő orosz 9. hadsereggel együttműködve – a Keleti- és a Déli-Kárpátok hágóin átkelve igen lassan nyomultak előre, míg a román 3. hadsereg az Al-Dunánál védekezett a bolgár határon. Elfoglalták a Gyergyói-, a Csíki-, a Háromszéki-medencét, és betörtek a Brassói- és a Nagyszebeni-medencébe. A monarchia mellett a németek is csapatokat vezényeltek az erdélyi arcvonalra, miközben a németek, a törökök és a bolgárok is hadat üzentek Romániának. A román balszárny szeptember 2-án Herkulesfürdőnél elakadt, de szeptember 7-én Brassót, 11-én Nagyszebent elfoglalták, aztán szeptember 18-án a román Nagyvezérkar a dobrudzsai helyzet miatt kénytelen volt leállítani a további támadást. Erich von Falkenhayn német gyalogsági tábornok vezetése alatt Déván megalakult a német 9. hadsereg parancsnoksága, amely hadműveleti szempontból az osztrák–magyar 1. hadsereg felett is rendelkezett.

– Minek köszönhető a román hadsereg visszaverése?

– Az osztrák–magyar 1. hadsereg 1916. szeptember 26-án Nagyszebennél megindította támadását és visszavetette a román 1. hadsereget. Miután az október 5–6-i persányi ütközetben súlyos vereséget szenvedtek, a román 1. hadsereg részei a Vöröstoronyi-szoroson át takarodtak ki Erdélyből. Az október 7–9. közötti brassói csatában aztán a német 9. hadsereg mért döntő vereséget a román 2. hadseregre, másnap megindult Székelyföld felszabadítása, október 12–14. között a mieink mindenütt elérték a Keleti-Kárpátok gerincét. Az osztrák–magyar 1., a német 9. és a bukovinai osztrák–magyar 7. hadseregekből létrejött a Károly főherceg – a későbbi IV. Károly – parancsnoksága alatti Károly-seregarcvonal, ennek vezetését József főherceg vette át.

dély felszabadítását követően október derekától a központi hatalmak hadseregei a Déli-Kárpátokból megindulva kiszorították a román hadsereget Havasalföldről és Dobrudzsából is.

– Miért bizonyultak nehezebbnek a Keleti-Kárpátokban vívott csaták?

– A románok a Gyimesi-szorostól északra jelentős orosz csapaterősítéseket kaptak. Emiatt a Keleti-Kárpátokban súlyos, hosszan elhúzódó harcok zajlottak, ahol az osztrák–magyar 1. hadsereg feladata volt az ellenség feltartóztatása. Az ide csoportosított orosz 8. és 9. hadseregek által november 28-án az Úz és a Tatros völgyében megindított kárpáti csata december 12-re számottevő eredmény nélkül kifulladt. Az Úz völgyét október 16-tól a kassai 39. honvédhadosztály és a német 225. gyaloghadosztály részei tartották, lezárták az Úz és a Csobános völgyeit, és kiszorították onnan a román 7. gyaloghadosztályt. December végén az orosz 9. hadsereg csapatai a környező hegygerinceket elfoglalták, de az előnytelen állásokba visszaszorult kassai seregtest 1917. március 8-án visszavette a Magyarós-tetőt, s a két völgy mellett az azoktól délre húzódó német állásokat is tartotta, egészen 1917 novemberéig, amikor az Ojtozi-szorostól északra, a Slanik völgyébe vezényelték át.

Belitska Sándor vezérőrnagy, a kassai 77-esek parancsnoka • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magángyűjteménye

– A Román Királyság és az antant között 1916 nyarán egyezség született Románia hadba lépéséről, amiért cserébe magyar területeket ígértek Bukarestnek. Mennyire tekinthető ez Trianon előzményének?

A románok kétkulacsos politikát folytattak, miközben a két katonai szövetség igyekezett kegyeikért versenyezni.

A játszmában az antant nyert, hiszen ígérni bármit lehetett – ráadásul fogalmuk sem volt a térség etnikai viszonyairól. Az 1916. augusztus 17-i titkos egyezményben a románok igényt formáltak Erdélyre, a Partiumra, a magyar Alföld keleti részére a Tisza vonaláig, a Bánságra és Bukovinára, amelyet oda is ígértek nekik. Ezért cserébe legkésőbb augusztus 28-án kellett támadásukat megindítani, és Budapestet elfoglalni, külön fegyverszünetet pedig nem köthetett a központi hatalmakkal. Nyilvánvaló, hogy a katonai helyzetet kihasználva a románok olyan területekkel akarták országukat hizlalni, amelyek sohasem voltak uralmuk alatt. Az 1916-os román betörés intő jelként szolgált a Magyar Királyság számára, területi integritása a háború végső kimenetelétől függött. A támadók azonban nem számítottak arra, hogy a monarchia és szövetségesei pár hét alatt visszakergetik a „román sasokat”, ráadásul még regáti fészküket is elfoglalták. A románok előbb fegyverszünetet kértek, majd 1918. május 7-én aláírták a bukaresti békét. Ezzel háborús szereplésük nem ért véget, mert a monarchia felbomlása után Románia 1918. november 9-én hadat üzent Németországnak, s a francia segédlettel félig-meddig felfegyverzett mezítlábas román királyi hadsereg ismét expanzióba kezdett, amelynek eredményeként a megalázott vesztes a Nagy Háború egyik legnagyobb területrablójává vált. 1919 tavaszán csapatai eljutottak a Tiszáig, augusztusban a magyar tanácskommün leverőinek szerepében tetszelegve a Dunántúl keleti részét is elfoglalták, végül a trianoni ország területéről alig tudta őket kiparancsolni az antant.

– Az osztrák–magyar hadviselés mennyire volt hatékony?

– Mivel a hágók lezárásához nem volt elég ereje, Arz generális a Marostól délre eső területek és Beszterce környékének kiürítését rendelte el, csapatai pedig halogató harcokat vívva vonultak vissza a Maros és a Kis-Küküllő vonalára, miközben az erősítések beérkezésére vártak. A román Nagyvezérkar haditerve az volt, hogy hadseregei átkelnek a Kárpátok hágóin, megtörik a Monarchia védelmét, és hat hét alatt elérik a Debrecen–Nagyvárad–Békéscsaba–Szeged vonalat, amivel eldönthetik a háború kimenetelét.

A románok egyszerű „katonai sétára” számítottak, arra viszont nem, hogy komoly hadműveletek kezdődnek.

A román hadseregről nagybaczoni Nagy Vilmos vezérkari alezredes A Románia elleni hadjárat 1916–1917 című 1922-ben megjelent háromkötetes munkájában így vélekedett: „nem volt korszerű, a már két éve tartó háború tapasztalatait nem emésztették meg és nem értékesítették (…) Románia ipara nem tudott megfelelni a háborús követelményeknek, különösen a nehéztüzérség, géppuskák és repülők hiánya volt nagyon érezhető. A háború anyagi előkészítése nem volt megfelelő és a román hadvezetőség e tekintetben mindent szövetségeseinek támogatásától várt, ami azonban nem ment könnyen.” Nem véletlenül jegyezte fel a román főparancsnok hétszeres túlerejű támadásukról, hogy „amennyire lassú volt az előrenyomulás, amikor nem voltak bonyodalmak, olyan gyors volt a hátramenetel, mihelyt a bonyodalmak elkezdődtek.”

Tájkép. Az Úz völgye 1917-ben a Nagy Háború idején • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma

– Az Úz völgyét nemcsak az első, hanem a második világháború is keményen megviselte, ezért a folyó mente elnéptelenedett. Mi lett az itteni lakosság sorsa?

– Az Úz és a Csobános völgye fontos részét képezte a Keleti-Kárpátokat lezáró Árpád-vonalnak, még a román kiugrás után is gőzerővel folytak az erődítési munkálatok. Ettől remélte a magyar hadvezetés, hogy a szovjeteket és a románokat fel lehet tartóztatni. Az Úz völgyében a sepsiszentgyörgyi 11. és 12. székely határőrzászlóaljak, az Úz patak szorosában a 32/1. erődszázad volt védelemben, a Csobános völgyében a baróti 13. székely határőrzászlóalj, az Aklos csárdánál pedig a nagybereznai 26. székely határvadász-zászlóalj.

A háború pokla itt érkezett meg a Magyar Királyság határára 1944. augusztus 26-án.

Az ellenség megállítására épített erődítési elemek környékéről igyekeztek távol tartani a civileket, akiknél újabb menekülési hullámot váltott ki a román átállás híre – sokukban eleven emlékként élt az 1916-os román betörés. Egy szemtanú a Hargitán menekülőkről jegyezte meg, hogy „borzalmas látvány volt, ahogyan a székely asszonykák az utakon összetorlódva menekültek.” Székelyudvarhely és Kolozsvár felé igyekeztek az otthonukat elhagyók, de itt sem volt maradásuk, a front haladtával egyre nyugatabbra vándoroltak.

– Az erdélyi magyar civil lakosság hogyan élte meg az 1916-os román betörést?

– Már az oroszok uzsoki betöréseikor, 1914–1915-ben több tízezer ember hagyta el lakóhelyét. A román megszállás hírére pánik tört ki a lakosság körében – sokan az 1848/1849-es oláh tömegmészárlások megismétlődésétől tartottak. Elsősorban a határ környékéről indult meg a menekülés, főleg Gyergyószentmiklós, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Fogaras és Orsova vidékéről. Mivel a vasút- és az útvonalhasználat tekintetében a hadsereg élvezett elsőbbséget, a lakosság úgy menekült, ahogy tudott. A székelyek a Királyhágón túlra igyekeztek magukkal hajtván a jószágot is.

Az 1917-ben létesített újvölgyi magyar-osztrák katonai temető • Fotó: Dr. Sándor Istvánné magánarchívuma

Hozzávetőlegesen 200 ezer menekült érkezett Nagyenyedre, Kolozsvárra, Tordára, Temesvárra és Szegedre.

Őket a hátország minden téren igyekezett segíteni, zömük asszony, gyermek és idős ember volt, mivel a férfiak döntő többsége a hadsereg és a népfelkelés kötelékében harcolt szülőföldjéért. Az egyes intézmények, iskolák szervezetten települtek hátra, s a civilek többsége Erdély felszabadítása után hazatért. A románok sok helyütt szinte üres városokba vonultak be, Sepsiszentgyörgy 14 ezer lakosából csak 583-an maradtak otthon, míg Székelyudvarhelyen 10 ezerből ezer fő. Az elfoglalt területeket a Román Királyság részének tekintették, a középületekről leverték a magyar címert és kitűzték a román trikolórt. Kezdettől ellenségesen viselkedtek az általuk megszállt területek lakosságával és jó balkáni szokás szerint ész nélküli fosztogatás és a polgári lakossággal szembeni brutális fellépés jellemezte őket. Érdekes módon a helybéli románság többsége sem fogadta kitörő örömmel a regáti „sasok” megérkezését, de azért akadtak köztük olyanok, akik kollaboráltak velük. Erdélyben rengeteg értéket harácsoltak a románok, ráadásul túszokat is szedtek az otthon maradtak köréből.

Ily módon több ezer magyar került moldvai táborokba, ahol borzalmas körülmények között éltek, soraikat járványok tizedelték, s töredékük egy év után került haza.

Ezen lágerek közül Sipotele haláltáborként hírhedt el, az ott őrzött 17 ezer – többségében magyar civil – fogolyból csupán kétezer élte túl a megpróbáltatásokat.

– Mennyire vannak feltérképezve azon haditemetők, ahol magyar katonák nyugszanak Erdélyben?

A román megszállás alatti magyar területeken mintegy 100 első és második világháborús magyar katonai temető ismert, amelyek ápolása akkor megoldott, ha a környéken nagyobb lélekszámban élnek magyarok.

Eleink pontosak voltak, ugyanis a Nagy Háborúban a közös Hadügyminisztérium 9. osztálya beható alapossággal foglalkozott a hadisírokkal és háborús temetőkkel. Az első bécsi döntés után a Magyar Királyság rendbe hozatta e hősi temetőket, így például az úzvölgyit is. A második világégés során a Honvédelmi Minisztérium 22. (veszteségi) osztálya foglalkozott a hősi halottakkal. Iratanyag csak töredékesen maradt fent a magyarországi harcok idejéből, de az erdélyi harcokban elesett honvédek temetői kataszterlapjai, sírvázlatai, helyszínrajzai nagyobb részt fennmaradtak.

– Mikor létesült az úzvölgyi haditemető?

– Az úzvölgyi hősi temetőt a kassai 39-esek létesítették 1916-ban Úzvölgy-telep mellett, ahol a német 225. gyaloghadosztály hősi halottai külön parcellát kaptak. A temetőben ezernél több magyar és német katona földi maradványai vannak, míg a románok és az oroszok a hegyeken túl, Moldvában temették el halottaikat. A Magyar Királyság keleti határán 1944. augusztus 26-án ismét itt lángoltak fel a harcok, amelyben a székely határőrök – apák és fiaik – alulmaradtak a Vörös Hadsereggel és román szövetségeseikkel szemben. Az elesetteket az Úz völgyében és Csíkszentmártonban temették el. A kommunista Románia nem törődött a más nemzethez tartozó hősi halottak emlékezetével, még sírjaikat is megpróbálta eltüntetni, ahogy azt 1987-ben a Gyilkos-tó mellett is tette.

Az úzvölgyi temetőben 1994. augusztus 26-tól kezdve évről-évre megemlékeznek a Székely Határőrség itteni harcairól, és persze a Nagy Háború hősi halottairól is.

– Mennyire hatékony a román és a magyar állam közötti, a hadisírok gondozásáról és védelméről szóló egyezmény?

– Semennyire. Ezt csak mi tartottuk be, a román fél pedig vitathatatlanul kegyeletsértést és történelemhamisítást követett el az Úz völgyében. Bár a magyar miniszterelnök és a külügyminiszter is felemelte szavát az ügyben, a Honvédelmi Minisztérium részéről csupán a hadisírgondozókat is foglalkoztató Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka juttatott el közleményt az erdélyi magyar sajtónak. A német hadisírgondozókat egy ott élő trombitaművész barátom riasztotta, akik lépéseket ígértek. Az államközi egyezmény felrúgása ismételten bebizonyította: Románia nem jogállam, és jól mutatja balkáni mentalitását, hogy úgy gondolta, a szerződés reá nézve nem jár semmiféle kötelezettséggel.

– Mi lehet a megoldás?  

Nemzetközi síkra kell terelni az ügyet. Mivel a románok megszegték a megállapodást, az egyezmény oka fogyottá vált. Új államközi szerződést kell kötni velük, amely büntetési tételeket is tartalmaz azon esetekben, ha a felek nem tartják be a megállapodást. Felháborító, hogy a románok nagy történelmi alakjainkat, hősi halottainkat ellopva a mi rovásunkra akarják megírni történelmüket mintegy igazolva, hogy joguk van a magyar területek birtoklására. Dormánfalva polgármestere most visszavonulót fújt, de elképzelhető, hogy az EP-választások után szép csendben felavatják az úzvölgyi „román hősi temetőt” vagy akár eldózerolhatják. Mielőbb kell lépnünk az ügyben, mert még az is előfordulhat, hogy a másik történelemhamisító ország, Szlovákia megelőz bennünket, s kijelenti: az Úz völgyében nyugvó kassai honvédek voltaképp elmagyarosodott „szlovákok”…

 

erdelyinaplo.ro

A Facebook nem mutatja meg, cenzúrázza a híreket, ők döntik el mit olvashatsz el, és mit nem!

Ha Te sem akarod, hogy a Facebook döntse el mit olvashatsz, kattints ide, és iratkozz fel híreinkre.
loading...